Szerelem és Halál

- Emlékszel rá Drágám, mikor legelőszőr ültünk itt, egymással szemben? Dohányoztunk, és közben némán egymást néztük. Láttam a szemedben a Szerelmet. Láttam, a boldogságot. Milyen szép is amikor a cigarettádat tartod, a szádhoz emeled, beleszívsz egyet, a parázs fellobban, és elég egy darabja a papírnak. Te mozdulatlan maradsz, csak a kezed mozdul, tested, szemed nem. Csak nézel tovább rám, belém fúrod tekinteted, és Szeretsz. Látszik milyen hálás vagy a Világnak, hogy mi egymáséi lehetünk, hogy Szerethetjük egymást.

- Láttalak akkor megöregedni. Megráncosodtál 50 év alatt, arcod öreg lett, ám két dolog nem változott meg. A testtartásod ugyan ilyen maradt, a cigit ugyan így szívtad. És a szemed. Ugyan az volt benne, mint akkor először.

- Nem tévedtem. Eltelt fél század, és mi maradtunk egymásnak. Jóban és rosszban kitartott Szerelmünk, és boldogságunk. Most itt ülsz előttem, úgy, ahogy én azt elképzeltem. Látom fáradt testedet, a lángoló tekintetedet, redős bőrödet. Látom, hogy még mindig Szeretsz, mint ahogy eddig is. Mi még nem is tudtunk egymás létezéséről, de Szerettük egymást, mert mi egymásnak teremtettünk.

- Igen, én is érzem, én is akarom. Akarom tested utoljára, vágyom a melegséged, szíved dübögését, várom Szerelmed közeli érzését. Vágyom a Halált, a halált, mely az örök szerelmünket fogja tovább vinni.

- Gyere hát Édesem. Várj, felsegítelek. Csoszogjunk be a szobába. Feküdj le drágám, betakarlak. Melléd fekszem, és megfogom kezed. Hagy nézzem még meg utoljára a szemedet. Azokat a gyönyörű zöld szemeidet. A Végzetem Asszonyának szemeit. Oh Istenem. Nem csak a barátom Kedvesét szerettem el, de az Ördög feleségét is, ki oly csodálatos, szép, és szerető, mint senki más nem lehet.

- Kedvesem, ölelj magadhoz, szoríts még meg, amennyire csak tudsz, csak azért, hogy utoljára még ölelkezésünkből kibontakozva a Szerelmes szemeidbe nézhessek. Imádlak Szívem, csókolj meg még utoljára, és légy az enyém örökké. Szeress, és aludjunk el boldogan, hogy magunkhoz vehessen a végtelen Halál. Ez hát az utolsó ajándékom, az utolsó születésnapodra.

• Szeretlek!

2006.03.20.

Neked

Most és Mindörökké

Elrugaszkodsz a sziklaszirtről, a magasba emelkedsz, és végignézel az alant elterülő tájon. Fák suhannak el alattad, az erdő. Távolba nézel és látod a közelgő felhőket, a halált hozó vihart. Nem látod, de tudod, hogy az erdő végén ott a szerelmes pár.

Kitárod szárnyaid, és vitorlázol a levegőben, hogy felmérd a távot. Igen, elérheted őket a vihar előtt. Zuhanva kezded megközelíteni a helyet. Ugyan a fák még takarják őket, de te mégis látod magad előtt, ahogy összeölelkeznek, csókolóznak, egybeforrnak.

Süvít a füledbe a levegő, ahogy száguldasz feléjük. A vihar közeleg, a felhők szürkére festik a fák zöldjét. Talán még sem fogsz elérni odáig, talán mégsem jársz sikerrel. A pár mit sem törődik a végzetükkel, talán nincsenek is tisztába azzal, mi közeleg hozzájuk. Értesítened kell őket, figyelmeztetned őket. Még megmenekülhetnek.

A környékre sötét borul, látod már a fiatalokat, és azt, ahogy az első cseppek feléjük hullanak. A szerelmesek nem engedik egymást, jobban magukhoz szorítják a másikat, és boldogan várják a végzetüket.

Már elkéstél. Az első cseppek elérik őket, és azonnal porrá esnek, eggyé válnak a földdel. Oh igen, a felhők között egy fénysugár vetül rájuk, ahogy beterítik a talajt.

Azóta is mindig meglátogatod azt a helyet. A fény azóta is oda süt, a szerelmük még ma is tart, és mindörökké.

2006.04.02.

Xandria: Now & Forever című számának ihletésére

Hiány

Repültem virágról virágra. Szerettem őket: a színeket – kéket, sárgát, fehéret, pirosat, lilát, rózsaszínt – az illatukat, az édes ízüket. Jó érzés volt megmártózni, kis dagadt testemmel meghemperegni mindegyikben. És legjobb mind közül az volt, hogy kedvtelésemmel még szaporíthattam is a világ ezen csodáit.

De milyen könnyű is elcsábulni. Egy eddig általam ismeretlen virág szélére szálltam. Illata andalító volt. Bár éreztem, hogy veszélyes, kíváncsiságom mégis nyert, és lejjebb ereszkedtem, hogy megízlelhessem a vörös nedűt. Hibáztam. Belecsúsztam a virág levébe és szárnyam összeragadt, elnehezült.

Vergődve próbáltam kievickélni a szőlőlészerű kulimászból, ám mindhiába. Erőm egyre fogyott. Igyekezetem ellenére egyre többet nyeltem a lőréből, tagjaim egyre jobban elnehezültek. A rettegés lett úrrá rajtam, lebénultam és azt hittem itt a vég.

Fullánkomnál fogva emeltek fel. Csöpögött rólam a virág lé, de letettek szárítkozni. Rettentő hálás voltam, de oly annyira elfáradtam az életemért folytatott küzdelemben, hogy kirázni sem tudtam magam.

Erre is megoldás érkezett, még, ha nem is olyan jó. Egy sós cseppecske hullott reám. Lemosta rólam a bíbor színt, újra látszott fekete-sárga csíkozásom és mellettem összekeveredett ez az édes és az új sós ízű lé.

Lenéztem magam mellé, és láttam, hogy saját szenvedésem nyomait miként tűnteti el valakinek a szomorúsága. Ez a szerelmes könnycsepp elég volt, hogy az én életemet megmentse. De vhaj mi késztette sírásra? Én? Miért?

2006.04.22.

Ui: Az élet olyan kis apró dolgai, mint a méhek is képesek arra, hogy az embernek eszébe jusson az, akit nagyon szeret.

Almafa

Egyszer volt egy szép almafa. Minden évben szép, egészséges gyümölcsöket hozott. Szerette mindet, mert mind a saját gyermeke volt. Testével óva őket a vihartól, a széltől, az esőtől. Ereivel itatta, etette őket. Együtt mozogtak, lélegeztek, éltek. A fa ott maradt éveken keresztül, de minden esztendőben kénytelen volt megsiratni a gyermekeit, mert mindhiába tett meg mindent, saját gyümölcseit, amit a természet adott neki, el is vette. Minden évben. Megannyiszor. És mégis, minden évben újra próbálkozott, és reménykedett, hogy egyszer máshogy lesz.

2006. tavasza

„Ne Szeress!”

Belekortyoltam a boromba, és érzetem, hogy valami nem stimmel. „Krisztus vére”- gondoltam, és elvettem számtól a poharat. Belenéztem, és láttam, örvénylik a vörös lé. Lassan ez az örvény egy arcot formált. Egy nőét. Az Ördög Feleségéét.

Rám nézett igéző szemeivel, arca fájdalmat sugárzott és kérlelni kezdett: „Ne Szeress!” Megijedtem. A poharat a földre ejtettem, szilánkokra hullott, a bor szétfolyt és az arc elmosódott. De a siránkozás megismétlődött : „Kérlek ne Szeress!”

Riadtan tekintettem a fájdalmasan reám néző szempárra. Elkaptam tekintetem, és remegő kezem cigarettáért nyúlt. Kivettem belőle egy szálat, és szemem sarkából láttam, hogy a vörös lé helyén pára szállt fel. Kivehetetlen volt, én mégis láttam, Ő áll ott. „Ne Szeress!”

Önkéntelenül is odafordultam, de a ködfelhőszerű képződmény eloszlott a gyenge szellők hatására.

Az öngyújtómért nyúltam, cigim a számba vettem, és rá akartam gyújtani. A gombot lenyomva beleszippantottam a cigibe, kicsit fellobbant a láng. Benne volt az arca. „Ne!” – kérlelt. Még gyors egymás utánban beleszívtam néhányszor, és újra és újra láttam a tűzben szenvedő arcát, és hallottam jajongását: „Ne!”

Aztán elengedtem az öngyújtót is, koppanva a földre hullott, és én remegtem. Féltem. Reszkettem, mint Ő.

Egy nagyobbat szívtam a cigibe, a füstöt kifújtam, és hibáztam. Éreztem, ahogy a füst, Ő, cirógatja az arcom, csókolja szám. Kinyitottam már az önkívületemben lehunyt szemem, és láttam, láttam az Ő Zöld szemeit, láttam bennük a szeretetet, azt, hogy mennyire szeret, és fél, hogy valaha is nem fogom szeretni, hogy kérlel: „Inkább már most ne szeress!”

De én képtelen vagyok nem szeretni.

2006.04.22.

Kedves Lányom!

Mikor ezt a levelet olvasod, mi anyáddal már nem élünk. Sajnálom. Azt hiszem tartozom neked egy magyarázattal, egy mesével.

Mikor megismertem anyádat, egyből belé szerettem. Nem is olyan sok idő múlva viszonozta szerelmemet. Boldogok voltunk együtt, boldogabbak, mint bárki valaha is. És még boldogabbak lehettünk volna, de nem ez rendeltetett nekünk. Hiába voltunk vidámak együtt, hiába élveztük egymás társaságát ennyire, a sors kegyetlen volt velünk. Soha nem élhettünk csak mi ketten.

Sajnos feladni kényszerültünk mindent, de mégsem bírtuk. Túl sok mindenen mentünk keresztül, túl sokáig vártuk, hogy egymáséi lehessünk. A könyörületlen emberek kiidegelték Szerelmemet, anyádat, és ronccsá tették. Még én sem tudtam visszahozni a boldogságát. El kellett hát határoznom magamat. Meg kellett tennem.

Először az Ő ereit vágtam fel, aztán a sajátjaimat. Most, ezek a vércseppek a lapon az enyéim. Anyád itt ül velem szemben, már ájuldozik. Megsimogatom azt a gyönyörű arcát, felnéz rám a zöld szemeivel (igen, anyádtól örökölted őket), látom egy pillanatig még visszatér belé az élet. De csak egy pillanatig, csak addig, míg utoljára néz a szemembe, míg utoljára suttogja el nekem, hogy: Szeretlek!

„Én is” – mondom neki, de eddigre már lehunyta szemét, és mosolyog. Mosolyog, mert olyan helyre került, ahol már örökre boldog lehet, mert nem zavarhatja soha többé senki. Igen, én is megyek mindjárt utána, csak előtte letörlöm az arcáról a véremet. Így ni. Látnod kéne milyen szép, amikor örül, amikor boldog. Sajnálom, hogy nem kacag, nem csilingel többé. Nagyon rossz most, de tudom jobb lesz így mindenkinek.

Lassan én is meghalok. Érzem. Tudnod kell, hogy nem akartunk neked ezzel ártani. Tudnod kell, hogy mennyire szerettünk. Tudnod kell, hogy mennyire szerettünk volna, pedig még meg sem születtél, meg sem fogantál, de bennünk éltél. Te voltál a szerelmünk gyümölcse.

Csókollak Lányom, és anyád is. Remélem, neked egy jobb élet adatik majd.

Apád

2006.04.24.

Tűz vagyok én

Tűz vagyok Én,

Megégetlek, ha nem vigyázol.

Figyelj hát!

Tűz vagyok Én,

Parázsomba nézhetsz, fellobbanhat, elvakíthat,

Amit benne látsz, s megijeszthet.

Ne figyelj hát!

Tűz vagyok Én,

Füstöm ködén átláthatsz,

Beszívhatod azt, kábulhatsz tőle.

Lélegezz hát be!

Tűz vagyok Én,

Oxigénnel táplálhatsz

Vagy elveheted életemet.

Fújjál hát ki!

Tűz vagyok Én,

Jöhet vadállat, és rád támadhat

De én megvédhetlek.

Vigyázok hát rád!

Tűz vagyok Én,

Eshet eső, elalhatok.

Te azonban eltakarsz, megóvsz.

Vigyázz hát rám!

Tűz vagyok Én,

Gyújtsál meg még egyszer, szippants belém,

Nézd a parázst, ahogy fellángol,

Fújd ki a füstöt, láss rajta keresztül!

Én lehetek védelmeződ,

De te Legyél az enyém!

Tűz vagyok Én,

És szeretsz engem,

Hát viseltess is úgy irányomba!

2006.05.05. 07.10-22.

Mese a kis méhecskéről és a méhhercegnőről

Egyszer volt, hol nem volt, egy méh kaptárban egy kis méhecske család élt. Apuka, anyuka, és a kisméhecske. Nagyon boldogan éltek és nagyon szerették egymást. És egy nagyon békés kaptárban éltek, amit a királynő irányított. A méh úrnő nagyon szerette a pompát, nagyon szerette a mulatságokat a bálokat. Mindig színpompás ünnepségeket rendezett. Egyik alkalommal a kis méhecskét elvitte apukája egy ilyen ünnepségre. Rengetegen zümmögtek, és bámulták a színpompás rendezvényt. Méh katonák vonultak fel, volt ott méh zenekar, mézes sütemények, és édes italok. Nagyon tetszett a kicsinek a nyüzsgés a színpompa.

A végén a királyi család vonult fel. Elől a királynő, mellette a férje, utána az apródjai, és Ő utánuk a gyönyörűséges méhhercegnő. A kis méhecske apjához fordult nagy csodálatában és faggatni kezdte:

- Apu! Ki ez a gyönyörű méh leány?

- Ez a kis méh, fiam, a hercegnő, a leendő királynő. – válaszolta az apuka.

- Nagyon szép –állapította meg a kicsi. – a mama is ilyen szép volt fiatalon?

- Nem fiam. Ez a szépség csak a kiválasztottaknak adatik meg.

- Miért kiválasztottak? – értetlenkedik a csöppség.

- Látod a csíkozását? A miénk sárga alapon fekete. Az Ővé fekete alapon sárga. Királyi sarj, egy kiválasztott.

- És arra lett kiválasztva, hogy királynő legyen?

- Igen fiam, arra.

- És akkor majd neki is lesz egy férje, mint te anyunak?

- Igen fiam, lesz neki, és sok kis méhecskét nemzenek majd.

- És én is lehetek az apu?

- Nem fiam, belőled nem lehet. A kiválasztottakhoz csak kiválasztottak tartozhatnak. Nem lehet egymás mellett ellentétes csíkozású méh!

- De miért? Hiszen pont kiegészítenék egymást a csíkocskák!

- Ez az élet rendje fiam. Ez így rendeltetett. Nem szerethet téged, és a mi félénket, mert nem is vesz észre minket, nem is figyel fel ránk. Ő csak a sajátjait láthatja.

- És, ha én nagyon szeretném, és felhívnám magamra a figyelmet?

- Akkor sem lehetséges, sajnálom fiam. Ha észre is vesz téged, nem szerethet viszont. Nem lehetne jövőtök, életetek, mert mások vagytok. Te nem adhatod meg neki azt, amire rendeltetett. Hiába szeretnétek egymást, nem lehetne elfogadott. Ő úgy lett nevelve, hogy arra vágyjon, azt akarja, és azt kapja, ami Őt megilleti. És nem történhet másképp, mert már belé van égve ez. És, ami egyszer megég, heget hagy. És ez a heg csúnya! És mindenki észrevenné, és ez elviselhetetlen.

- És, ha ezt a heget eltakarnánk?

- Igen fiam, te eltakarhatod magadról. Eltakarhatod neki is. De Ő nem lenne képes hagyni, hogy eltakard az Ő hegét, arra meg végképp nem, hogy eltakarja magának. Mert neki ez már régi seb, Ő ezzel él együtt, Ő ezt elfogadta, ezt akarja.

- És nem létezik kivétel apu? Nem létezik olyan hercegnő, aki eltakarná magának?

- Lehet, hogy létezik, vagy létezni fog ilyen fiam. De miért pont téged akarna?

- Mert én eltakarnám a sebét, elfeledtetném vele, mert szeretném, és mert képes vagyok rá. Érzem.

- Oh fiam, mit sem tudsz te még az életről. Hiszen még nem is éltél, nem is láttál még semmit. Fiatal vagy, és csak látsz valamit, ami megtetszett. Most még akarod, de aztán felnősz, és olyat keresel, amilyen neked való. Nem akarsz majd mást, más milyet, magadnak. Hidd el fiam, én tudom!

- Majd meglátjuk apa. Felnövök, és majd meglátjuk. – mondja a fiú tovább bámulva a hercegnőt, majd halkan suttogja maga elé - De én már most szeretem.

A menetnek vége, a hercegnő eltűnik a tömegben, és az apuka hazaindul a kicsivel. A Kicsi meg az érzéssel a szívében, amiről még nem is tudja mi. És, hogy mi lett a mese vége? Boldogan éltek, míg meg nem haltak. És együtt? Találják ki Önök!

2006.05.11.

23:40 -00.02.

Törött Tükör

Ma, megsimogattam az arcomat, miközben gondolkodtam. Egy furcsa heget tapintottam ki. Kimentem a fürdőszobába, és belenéztem a törött tükörbe. Az arcomat kettészelte. Nem ismertem magamra. Az egyik felén én voltam. Üveges érzelemmentes szemem a távolba révedt, és vágyakozott. A hajam csapzott, igénytelen, elhanyagolt volt, belelógott a szemembe, zavarta a látásomat. Vonásaim torzak, megfáradtak voltak, fájdalomról árulkodtak. Szám cserepes, száraz, fehér, kiszívott volt. Mögöttem a sötétet láttam, messze pedig egy fényt, ami közeledett, aztán elvakított, és én lehunytam szemem. Amikor újra kinyitottam, már inkább a arcom másik oldalát néztem. Az lehettem volna én. Boldogságot sugárzó szem, amely szeretettel tekint a környezetére. Ápolt, igényes, rendezett haj. Vonásaim simák, ránctalanok, nyugodtak. Szám vörös, nedves, és mosolyog. Örül, és szeret. Mögöttem színorgia, mellettem egy gyönyörű fény. Ránézek, és mosolygok. Hozzáérek, és a fényből kinyúl egy gyönyörű kéz, a tükörre mutat, én követem a mozdulatát, és látom, a sebhelyre mutat. Egy régi sebre. És kacag, mert boldog. Érzem, ahogy a keze már engem érint, én is kacagok, mert szeretem. Megint ránézek, összeölelkezünk, fejünket együtt fordítva tekintünk az üvegre, amin a törés egyre kisebb és kisebb lesz. Már csak a hegem marad meg belőle. Csak ennyi. Emlékek, és tapasztalatok. A múlt nyomai. Megsimogatom a tükröt, magamat, a fényt, és a környezetet, eltűnik minden, és boldogan sétálok ki a fürdőszobából.

2006.05.13.

Mosoly

Szép napos reggel indultál el a sétáló utcán. A nap már fenn ragyogott, és kellemesen melegített. Arcodon mosoly, az öröm jele. Körülötted emberek mozogtak, és reggeli teendőikkel voltak elfoglalva.

Jobbra néztél és láttad, ahogy apuka, és kisfia a zöldségesnél állnak. Amíg a férfi az árussal alkudozott, addig a gyerek a pirosan virító almákhoz nyúlt, elcsent egyet, és a zsebébe süllyesztette. Az apa háta mögé terelte karjával a kicsit, közben továbbra is az eladóval beszélt, majd végül vett egy csomag gyümölcsöt. Vigyorogva köszöntek el egymástól. Te is mosolyogva lépdeltél tovább.

Balra néztél, és láttad gyerekek egy kis csoportját. A nagyok a legkisebbet ütlegelték. Közben nevettek rajta, ujjal mutogattak rá. Az emberek nem figyeltek rájuk. Te sem. Lépdeltél tovább, és mosolyogtál.

Jobbra néztél, és láttad, amint az egyik sikátorban egy nő áll, előtte egy férfi. Férj és feleség. A férfi üvöltött, a nő sikoltozott, amikor a pofonokat kapta. Amikor zokogva a földre került a férfi fölé állt, leköpte. Megfordult, és távozott. A nő esdekelve akart utána nyúlni, de nem érte el. Csak röhögött rajta a férfi. Te is mosolyogtál.

Balra néztél, és láttad a balesetet. Egy motoros ütött el egy babakocsit toló nőt. A motoros szentségelt, a nő sírt. A motoros a sisakjával verte az asszony fejét, aki eddig is csurom véres volt. Amikor végzett, felemelte a motorját, ráült, majd elhajtott. Te meg mosolyogva tovább lépdeltél.

Jobbra néztél és láttad, amint két férfi beszélget. Kezet fognak, megegyeztek. Mindkettejükön látszott az őszinte mosoly. Amíg meg nem fordultak. Tenyerüket dörzsölve, sátáni kacajjal indultak az ellenkező irányba. Te is mosolyogtál.

Balra néztél és láttad, a csövest. Láb nélkül üldögélt az egyik sarkon. A kutyája hugyozta éppen le. Mocskos, üszkös tenyerét tartotta feléd, hiányos, sárga fogsorával rád mosolygott, és pénzt követelt. Te is csak mosolyogtál.

Jobbra néztél, és láttad az emeleti ablakban, hogy apa a csecsemőjét tartja, a kicsi lábai a levegőben lógnak. Alatta összegyűlt tömeg fogadásokat köt, hogy ledobja-e a gyereket, túléli-e, és közben a tréfáikon nevettek. Te is csak mosolyogtál.

Bementél az épületbe, elindultál fel a lépcsőn. Benyitottál az ajtón, kimentél az ablakig. Kimásztál rajta, és balra néztél. Láttad a gyereket, láttad, amint az apja elengedi. Te is mosolyogtál.

Kiléptél az ablakon, úsztál a levegőben. Utol érted a csecsemőt, az Rád nézett, és kacagott. Bájos, aranyos szemei voltak. Megfogtad, a kezedbe vetted, az öledben tartottad. Csak nézted a szemét, Ő a tiédet, és csak mosolyogtatok.

2006.06.18.

Placepo-pure morning ihletésére

Én meg lassan elveszem életedet,

De legalább boldogan halhatsz meg!

Halj hát meg velem!

Kapcsolatfelvétel: sirchaos@citromail.hu