Valóságok

Felsejlik tündöklőn a mulandó végtelen

Szikrázva vágyik el

A szívbéli értelem.

Messzeröptű múljelen fogságába zárva

Zokog bele hevesen a gyarló világba.

Ölelésbe hulló elmúló Valóság

Sorsszerű időkerék

Emelkedett alkonyán

Megdobban a szív…

Átláthatatlan kötődés tágítja a tudatot.

Keresztezve gáncsoskodik

A boldogtalan „nem tudok”

Nem tudok tenni ellen, hogy ne legyen

Huzalozott dimenziók

Észbéli érzelem

Fekete-fehérré vonaglott

Szenvtelen és kegyetlen,

Sorstutaj hurrikán,

Messzevesző végtelen.

A valóságok párhuzama egy bizonyos körforgás,

Mint megannyi bolygóidő

Univerzális látomás,

Többször megélt elsuhanó

Lélegzetnyi tetszhalál.

Erőm elhagy, összecsuklom,

Sodor fel a látóhatár.

karolj belém egyedüllét

e paranoiás világon

Igen igen ,

Sírd ki magad

Mert nevetni vágyom.

A végtelen tánc

Feleszmélő lélekhamu

Pendíti a képzetet.

Lágy dallamú zsongó szellő

Feszíti a lelkemet.

Átkarol egy szürke fényárny

Álmaimban szüntelen,

Velem van, mert belémivódott

Másik felem,

Végzetem.

Nemtelenül suhan el védtelenül Életem,

Nem látható, érezhető jelenléte szenvtelen.

Magasra tart, messzi nézek

Úrjézusom mit akar?

Hová tart e mélyen egység

Mely az örök kettős kétség

Több élten át felkavar.

Nem látható lélekmélység

Nyugalomba álmodja

Az ostoba helyzetekkor, kiáltja és suttogja

A sárga időalkonyba.

Fogom kezét hasztalan,

Sikong a part, míg szól a dal…

A kivérzés megkezdődött

Sorsától nem menthető,

Nyugtalanul belehal.

Miháel

Angyalok árja egy holdfényes este,

Lecsaptak Reám fényfürdőt keltve.

Szétszórták szívfényük csodás csillogását,

Az emberi közeg átdimenzionálását,

Megkezdték.

Pille suhanások az eszmélés szélén,

Ájult szédülő szívverés a végén.

Végtelen falak lengő hullámzása,

Kinyílva a térbe, eszmélt a világba.

Minden mi áttetsző volt telítette szívem,

Felragyogott belül, legbennem az Isten.

Átlebbenés

Összefolyt emlékképek reményteli nedve

könnycseppként gördülnek le az elemésztett kedvbe.

Megfagyott arctérképet szántanak fel bátran,

újra nekifutva próbálkoznak, hátha…

hátha kinyílhat a lélekvirág.

Belső pulzálása a változó hatásnak,

Szívet dobbant megint a rég ellobant lángban.

A lassan hömpölygő belső élet folyója

Különválva vér a könnytől, már felkapaszkodna.

Lassú lebbenéssel két ágra szakadva,

Feleszmél a lélek, csak el ne szalassza!

Óvatos pattogások hallatszanak halkan,

Bilincsek törnek le a lélekről szakadatlan.

Pici álmos, félszeg bimbók kikukucskálnak,

A lélekvirág újra nyílik megadó sóhajtással.

Remény lebben át a test jégpalotájában

Könnyé válik a jég, s elered a tájban.

Mint esőerdő mélyén a friss zuhatag,

Öntözi a könny a bimbót s szivárványt fakaszt.

Lassan lebben át a lélek a testi pokol kapuján ,

felszabadult sóhajtással ömlik szét az új világ.

Zokogó esõ

Cseperegve zizegve késsel metszve hull alá

Buborékos folyóárban fordul felém a láthatár.

Kint a szobákon túl, sikongva sír az ég,

Bent a testben némán ered könnytengerben a lét,

Felkorbácsolt s elnémított szélsõséges érzetek,

Dühöngnek és vetik szét az álmos valós képzetet.

Kétségekkel telve nézek, holott belül nyugalom hál

Egybegyúrva több világot járok meg a szférán át.

Létezések síkjai, egyre jobban gyûllenek

Eláraszt miként az esõ, felismerések tömege.

Alázattal hajlok félre hisz oly tág a kozmitás,

Még csak érzem és úgy értem a végtelen univerzumát.

Szóban nem áll össze még, a tudat átfogó létegén,

Egybefolynak, összemosva a skrizó’ világ lélegzetét.

Minden pulzál lüktet és ver egy ritmusra kalapál.

Hologramos többvilág idõsíkok párhuzamán.

Ritkán keresztezik egymást a dimenziók kapuján,

Mit érzéseknek élünk meg az energiarobbanás!

Mely léteket és közeget szül körénk a kozmosz-ár,

Egy szeretõ energia elsuhanva átpulzál,

Minden létezések összesített sóhaján.

Jött egy e-mail

Sokszor csendben elrettenek

Mit nevezünk embereknek.

Kik csúful fintort küldenek

Az Élet nevű rejtelemnek,

Mely felsejlő szikrája a végtelennek.

S hidegrázta testekben törpítik a lelkeket.

Van, hogy sikolt a fájdalom

Van, hogy némán rád mered.

Ám Benned ott középpütt

Ne rengjen meg a Kegyelet!

Elhaló értelmű átláthatatlan szavak

Ismerjük, de már nem értjük

Hol bújdokolnak az agyak…?

Az agyak, melyek adnak a „köznek”

Mit adsz magadból?

Hogy megszűnjön a köd-nesz?

Mit emeltél föl?

Mit adtál hozzá?

Hogy a Te világodban születhessen újjá?

Hová tűntek az építő szavak?

Ismered-é az irgalmat, mely

Ingoványon halad?

Irgalmazz Magadnak, hogy felemelkedhess,

Kitárt karod ölelje a Csendet!

Mely csend az építő sokasága a létnek,

Mi sohasem csend, ott énekel az Élet.

Öleld a világot, ne taszítsd ki Magad

Elveszejtett pillanatba

Ne csókold bele Magad!

Haladj át úszva, haladj lebegve

Belső fényed megújul

A metsző Rejtelembe.

Hajts fejet a Létnek, hogy pulzálhasd a világnak

Sóhajtson a Fényed, szikrázzon a vágyad!

Mely vágyad légyen

A LENNI

Ami oly sokszor nem lehet

A TENNI.

Lüktető nászban sikolt fel az Isten.

Mely belédkényszerült

Hisz egybeolvad Minden!

Mivel Szent, felold, de

Ne veszejtsd el szüntelen,

Ha befelé tekintessz, helyre kerül a Végtelen.

E minden a Mindenség,

Merjél sírni Kincsem.