A Szörny
A hajó jó tempóban halad az erős széltől hullámzó vízen. Emberek másznak a vitorlaköteleken, szaladgálnak a fedélzeten, mások parancsokat osztogatnak.
Először egy, majd a többi rémült matróz sikolya tölti be a tenger végtelenjét, amik halálsikolyokká, fuldokló hörgésekké alakulnak. A vízből nyolc hatalmas csáp emelkedik ki és csapódik a hajó oldalának, fedélzetének, vagy éppen néhány nyomorult embernek.
A kaotikus forgatagban mindenki az életéért küzd. Egy valakit kivéve: a Szörnyet. Lassan módszeresen tördeli a hajót apró szálfává. Tudja ráér, hiszen nincs menekvés a tengerről, és nem árthatnak neki a parányi lények. Senki sem fogja elhagyni ezt a helyet élve, csak Ő.
A bosszú vagy a remény vezérelte szőke, ifjú dalia, ki a vízbe veti magát, és az óriásszörny felé úszik, nem így gondolja. A gigász teremtmény a bárkát aprítja, megfeszíti iszonytató csápjait és a hajó deszkái, mint egy kártyavár hirtelen szellőre, repülnek szét. Ám hibázott. A hős odaér hozzá, és kardját az egyetlen ép szemébe szúrja. Minden elsötétül előtte, elengedi áldozatait, és üvölt, üvölt a szúrás fájdalomtól, és üvölt a sötétség fájdalmától…
Lázálmából ébred. Mindig is félt, hogy elveszíti látását, talán azért álmodik ilyen szörnyűségeket. Sajnos szeme világa, öreg kora hatására erősen gyengül. Egyre rosszabb és rosszabb a látása, de még így is észre veszi reggeliéül szolgáló zsákmányát az azúrkék vízen keresztül, a hullámokon hánykolódni. Ellöki magát a fenékről és kinyújtja halált hozó csápjait…
2000.03.18.
A Vak Őrzők
A vér vörös színe keveredett az ázott csatatéren a föld mocskával. Reggel volt, mégis mindent sötéten látott. A Nap hiába harcolt, hogy észre térítse a férfit, nem tudott fényt teremteni számára.
Iszonyatos küzdelem volt. Az erőd romokban. Emberek ezrei adták életüket a kicsinyes sakkjátszma miatt. Mi értelme volt harcolni, meghalni egy darab kőhalomért? Miért kellett megölni egy asszonyt? Ugyan mi értelme volt a halálának?
A zabolátlan lányt nem lehetett meggyőzni. Senki nem értette, miért teszi, miért harcol, hiszen senki nem kötelezte. Egy biztos, nem a hazájáért. De akkor miért? Csak most gondolt bele, hogy milyen sok mindent nem tudott még Róla.
A sors hozta össze őket, nem kevés szenvedés árán. Szerelmük semmihez sem hasonlítható, egyedi volt. Az első pillanattól vonzották egymást, nem kellett sok, hogy ez szerelemmé alakuljon. Ám talán az ifjú fiú miatt, talán a félelmei miatt, mégsem kerültek eléggé közel egymáshoz. Sajnos ez mégis elég volt, hogy magával rántsa a harcaiba. A férfi is csak menekült, és most vége volt annak, ami még soha ki sem alakult. Egy Lánynak.
A csatatér mellett néhány kóbor zenész szomorú, komor hangulatú zenét játszott. Ők voltak a Vak Őrzők a holtak felett. Ez a zene mozdította ki a férfit a merengéséből.
„Nem tudtam Róla semmit”- emlékeztette magát. Csak most vette észre, miért, de már túl későn.
Lenéz a kardra. Két marokra szorítva tartotta már a csata vége óta. Az eső bőrig áztatta, Ő mégis térden maradt. Szépen lassan húzta ki magából a kardot. Nem azért, hogy minél kevesebb fájdalmat szerezzen magának, mindinkább azért, mert már érzéketlen volt. Számára megállt az idő. Csak azért maradt életben, hogy Élhessen.
Rájött! Nem számított, hogy nem ismerte Őt, ez a kapcsolat sokkal többet nyújtott neki. Életét. És tudta, hogy a Virága is Élt. Ez volt az örök szerelem. Nem azért, mert korán meghaltak, hanem mert felismerték egymást. Igen. Egész éjszaka gondolkodott. Nem csak erről, de közben rájött, másról nem lett volna értelme. Hiszen mit számít, mi történik a világban, ha azt, aki az érzésed szerint a legtávolabb, mégis legközelebb áll hozzád, boldoggá tudod tenni? Számít-e más, mint ez? Számít-e más mit gondol, mit tesz? Nem! Lényeg, hogy szeresd. Amíg ez tart, addig a Világ Él.
Nem vette észre, mikor érzett késztetést, és főleg, hogy mikor volt ereje, felkelni a földről, de az utolsó gondolatnál már állt. Vére sűrűn folyt, de nem látszott rajta, már rég csurom véres volt. Már rég meg kellett volna halnia.
Néhányan odaszaladtak hozzá a szeretteiket keresők közül, és szólítgatták. Ám Ő már nem hallotta a népek szavát, csak a zenét, mely hívta. Nem érzett, csak Élt…néhány másodpercet.
Megfordult körülötte a világ és hirtelen a csillagokat látta, a Vak Őrzőket hallotta és szerette az Életet, mert tudta, volt kiért élnie.
2000.03.23.
A Blind Guardians című együttes ihletése alapján
Egyedül
Ott áll a sötétben. Öregkorára szégyenítik meg. Mily’ galádok. Csak őrá esik a fény. A kérge a hosszú kíméletlen telek alatt megfakult, elszürkült, pedig oly’ szép barna színben pompázott hatvan évvel ezelőtt. A régi szép idők, mikor még ugyan úgy játszadozott, mint a többi fiatal. A bogarakat vezetgette, méheket hívogatta, szúnyogokat csalogatott kelepcébe, vagy éppen az ellenségeinek adott otthont. Később persze megkomolyodott. Meglátta az élet szépségét, úgy gondolta az egész világot ismeri, és csak ő, CSAK Ő, az egyetlen, aki mindent ért. Olyan igaznak érzett akkor mindent, nem hitte volna, hogy a természet ily’ gonosz módon jár túl az eszén.
Ez a gonosz fény! Hatalmasat üvölt – magában – minek köszönhetően megreccsenek az öregasszony ágai. Oh…már a mozgása sem a régi. Ha akarta, kutyákat kergetett el hatalmas zöldellő ágaival, vagy rejtőztető hűs árnyékot vetett néhány vad szerelmes párnak. Oh, igen, a szerelem! Hányszor volt szerelmes, hányszor szeretett? Most mégis egyedül van nincs, aki megóvja, takarja a fénytől. Mint egy kirakati bábú, úgy csodálják, nézegetik, és csúfolódnak vele a gyerekek. Pedig régen azok is nagyon szerették. Hányszor másztak rá még, amikor friss, szép, telt almákat hozott erre a galád világra. Galád, hisz most is kihasználták.
Legalább lenne kivel beszélnie, de senki. Érted? SENKI nem kíváncsi rá! Mindenki más alszik. Jó nekik, hiszen pihenten, fiatalon kezdhetik a napjukat. A Nap is. Az legalább mindent megvilágít, de így(?!)…így még csak a többieket sem látja, csak magát, ahogy rázza a szomorú, gyötrő sírása. Várja a megváltó halált végre, de mind hiába.
Azok a szemét férfiak, biztos alszanak, de tudja jól, ha néha felkelnek, megnézik őt, és azt is tudja biztosan, hogy nem látna bennük sajnálatot, mert NINCS bennük. Ó azok a férfiak. Erős ágak, kemény kéreg, zöld korona még ősz táján is. Ráadásul nap közben, álmatlan éjszakái után minden pillanatban van valamelyiknek valamilyen gúnyos megjegyzése. És Ő NEM TEHET ELLENE SEMMIT! Már rég megtört, de mit is szólhatna, hisz’ neki itt egy szava sem lehet, mert egy öreg vén csoroszlya, egy háklis szipirtyó? Legalábbis ezt hiszik, de honnan is gondolhatnának ilyet, hiszen meg sem szólal – csak úgy ritkán, akkor sem hozzájuk! Inkább meg akarják előzni a bajt, és az állandó frusztrálással teszik ezt, pedig mily’ jól esne neki néhány bók, csak egy-egy, mondjuk elalvás előtt. Tudja, hogy mélyen aludna, nem virrasztana este is, és nem azon törné magát, hogy kiötöljön valamit, amivel megválthatja életét.
De semmi! Minden nap ugyan olyan, és nem is lesz jobb, csak rosszabb – és lesz is. Talán az olyanok, mint ő tehetnek valamit együtt, de nincsenek olyanok, mint ő, még nem születtek meg.
Eljött hát végre a reggel is, melyet a szomszéd kakasai kürtölnek szét, és végre a fény már nem csak őt világítja meg. Nem láthatja azonban, hogy a többiek sem aludtak többet, mint ő, hiszen mind egyedül van. És az a nyomasztó fény…
2000.04.01.
A Gyertya
Hosszú szunyókálásomból ébresztettek a fránya dögök. Hát persze, hogy nem siettem nyújtózkodni. Állandóan megzavarnak. Utálom az embereket. Olyan önzőek. Megint azért gyújtottak meg, hogy hangulatot teremtsenek. Mindig én. Már nagyon unom. Jó, jó, hízelgő, hogy ilyen fontosnak tartanak, de igazán figyelembe vehetnék az én szempontjaimat is. Az hagyján, hogy egyre karcsúbb és karcsúbb leszek, de az, hogy a legszebb álmomból keltenek fel, felháborító.
No aztán sikerült kihúznom magam és próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Körülnéztem.
Este volt már, – persze, hogy este különben minek gyújtottak volna meg – ketten ültek a szobában, egymással szemben, a másik kezét fogták, és szebbnél szebb szavakat suttogtak egymásnak, - no igen, ilyen sem adatott meg nekem – néha közel hajoltak és ajkaik érintésével adták a másik tudtára, mit éreznek. Én az asztalon álltam, társaságomban a Magnó. Na azt sem irigyeltem, az aztán éjjel-nappal dolgozott. Panaszkodott is állandóan. Bár nem ő volt az egyetlen. Nem akarok példálózni, de az Óra már az utolsókat ketyegi, ha ketyeg még egyáltalán. He-he. Ezzel is szoktam ugratni. Tudom, nem illik, de hát gonosz vagyok. He-he.
Szóval nagyjából itt tartottam, mikor jött a meglepetés. Az ökör srác az ujjával elkezdte piszkálni a lángocskámat. Azt hittem megüt a guta vagy mi. Huh! Nem kellett sok hozzá, hogy neki ne menjek. Úgy fogtak vissza. Bizony. Annyira ideges lettem, hogy a többiek alig bírtak velem. Kicsit többet szórakozik tán meg is kapom az ujja begyit. Csak egyet, csak azt az egy ujjacskát kicsit, kicsikét megégethettem volna. Meg is mondtam a szemeteknek. Legközelebb ne fogjanak vissza, mert kiégetem a ketyegőiket. Rohadt mechanikus dögök.
Végül – sajnos – rájött, hogy rossznál húzta ki a gyufát és visszahúzódott. He. Ez jó duma mi? A gyufát. He-he. Ja nem! A Gyufa. Az a szemét is. A kis rohadékok hozzájárulnak a vesztemhez. No de mindegy. Azért sajnálhatók, hogy nem élnek csak rövid ideig. Az Óra meg a Magnó sokkal tovább élnek, mint én, de ők engem nem sajnálnak. Nem is kell a sajnálatuk. Jobb és több vagyok én náluk.
Itt tartottam valahol gondolatban, amikor eljött az én időm. Igen! Milyen jó volt! Az a hülye megint engem piszkált. No igen. Jól megégettem. Most nem fogtak vissza a többiek, nem volt rá idejük. No meg jól meg is ijedtek. Tudták, mélyen beléjük véstem, amit nem rég ígértem. He-he. A kis piszkok. Kis mechanikus piszkok. Igen, azok.
No szóval, ott játszadozott velem mikor, mint egy kígyó lecsaptam rá és megégettem. He-he. De jó érzés volt, főleg látni, ahogy a szájában próbálja hűteni az ujját. De aztán nevettek. Érted? Nevettek!
No ezután nekem sem kellett több. Fogtam magam, és elhatároztam, hogy kész, kiszállok. Épp aludni tértem, mikor elcsíptem egy utolsó mondatot.
Kirázott a hideg. Szörnyű volt. Tiltakoztam, de nem volt mit tennem. Mit is tehettem volna, hiszen mi beleszólásom van nekem az emberek elhatározásaiba? Az a szemét beváltotta az ígéretét.
2000.04.11.
Szerinted ilyen az Élet?
2000. írásai
-------------------------------------------------------------------------------------
A Kút
Nagyon megriadtam, mikor kiragadtak társaim közül. Tudtam, hogy egyszer eljön a nap, mikor én kerülök sorra, de reménykedtem. Ugyan nem tudtam, hogy mi történt a többiekkel, akiket eddig kiemeltek a sötét zárkánkból, talán ezért is féltem az ismeretlent, de egyikük sem tért vissza soha.
Megtörtént hát, és a magasba emeltek. Iszonyú erővel ragadtak el, nem volt esélyem szabadulni. Minden igyekezetem ellenére tovább emelkedtem. Életemben csak akkor láttam világosságot, mikor börtönünk ajtaját kinyitották. Fájt a fény, keresztül akart hatolni rajtam, de kínjaim még csak most kezdődtek.
Egy nagy sötét, folyadékkal teli kútba dobtak. Testembe mart a fájdalom. Mintha tűzzel égettek volna, mintha sav lenne. Üvöltöttem, rimánkodtam mindhiába. Nem volt, ki megmentsen. Egyedül hánykolódtam és próbáltam a felszínen maradni. Minden porcikámba beszivárgott a híg lé, a belsőmet marta.
Testem lassan kezdett semmivé foszlani. Energiám lassan elfogyott, és egyre többször merültem a víz alá. Nem bírtam már fenn maradni. A fenék felé süllyedtem, csökevényes testemet tovább marta a sav. Ordítozásomat már csak buborékok jelezték. A felszín lassan megnyugodott, és én az aljon maradtam. Mozdulatlanul vártam és csak sírtam. Rimánkodtam, hogy a vég mielőbb elérjen.
Mikor már csak por maradtam, körülöttem minden elcsendesedett. Többé már nem fájt semmi, megkönnyebbültem. Túlvagyok rajta, életem beteljesedett, már nem fáj soha többé semmi, nem kell félnem a sorsomtól. Egy utolsó mondatot hallottam még, és örökre megnyugodtam:
Észrevetten
Ma is láttam. Igen. És milyen jól nézett ki! Láttam, hogy visszakapta az életkedvét. Megmutattam neki, hogy nem vagyunk egyedül és élete végén ugyan, de elkezdett terebélyesedni. Milyen jó volt látni a sok-sok új ágat, gallyait és tudni, hogy itt a Tavasz tájékán virágokat fog hozni. Szinte sugárzott belőle az öröm. S milyen kecses volt a tartása. Nem gondolná az ember, hogy ilyen idős már főleg, hogy a kérge is kezdi visszanyerni régi barnás színét. Alig várom, hogy a folyamat végén újra egy Fát lássak. Ugyan még sok nézegetni való nincs rajta, de mégis elnézegetem egy-két hétig, vagy tovább. Lenne néhány hetem, ami egy örök élményt nyújt nekem. Tudom, hogy nem örülne neki, és közben mégis csak pirulna, leszegné a fejé. Pedig ez milyen bűn lenne, hiszen azt a szép arcát látni kell. Azaz álnok fény még mindig világít, és még mindig rá, de már nem szégyelli magát, sőt örül annak, hogy kitüntetett helyen van.
Láttam egyre finomabb kezét ajkához emelni, csókot nyom rá, és felém küldi. A hála jele, pedig nem azért tettem, hogy segítsek neki, illetve nem azért, hogy csak neki! Azért tettem, hogy ráébresszem őket, nincsenek egyedül. Most mégis jólesett és utánoztam azt a cselekedetet, amit ő tett volna. Rámosolyodtam, teli szívből, elért a szárnyas csók, ami elpirított, majd lehajtottam fejem, de csak néhány pillanatig, hogy utána minél hamarabb nézhessem tovább.
2000.04.06.
„Jót akarsz nekem? Hagyd, hogy jó legyen neked!” by Sir Chaos
A Végzet Asszonya
Itt ülök, a gép előtt, és merengek. Újra és újra felidéztem magamban azokat a gyönyörű, szép szemeket. Az igéző, kihívó pillantásokat. Igen kihívó! Éreztem, hogy hív, harcra hív. Tudta, hogy küzdök magamban, pont miatta. Mégis incselkedett velem. Nem tudtam mit tenni. Lehetetlenség volt kibírni. Nem figyeltem a környezetemre, csak téptem magam. A lelkemet. "Mit tegyek" kérdeztem magamat újra, és újra.
Kacagása zökkentett ki a tétlenségemből. Felfigyeltem a csilingelésre, ránéztem, és Ő rám! Elvesztem! Kezével a sötétben finoman megsimogatta a lábam. Én is az Övét. Kirázott a hideg, olyan jól esett.
Egyre sűrűbben jártam ki, hátha véletlenül Ő is kijön. Szerencsém volt. Találkoztunk. Nem kellett sok! A szemeink beszéltek helyettünk. Lassan összeérintettük a szánkat, és megízleltem finom, puha nyelvét. Fellopakodtunk az emeletre, és szinte betaszítottuk az ajtót. Azonnal egymásnak estünk. Nyelvénél és érintésénél is édesebb, finomabb bőre volt. Most is érzem a kezemen a bőre selymességét. Újra és újra felsejlik arca, mosolya, szeme.
Azon gondolkodok, mit tehettünk volna ott. Miért nem folytattam. Miért kellett nekem az eszemre hallgatni. Finoman csókolgatni a nyakát, simogatni a fejét. Gyönyörű szép, hosszú szőke haját. Simogatni a bársonyos bőrét, és a formás popsiját. Az ágyhoz kísérnem, és lefektetnem rá. Lehúzni a nadrágját, a pólóját, és végigcsókolgatni a testét. A nyaktól kezdve a melléig, a kis pociját, a köldökét, majd végül a combját. Lehúzni a bugyiját is, és megízlelni a punciját. Jó alaposan körbenyalni...
Nem bírom tovább...lehetetlen leírnom a többit, hiába nem ez az első. Egyszerűen Ő más!!! Vele megtenni kell, nem csak elmondani, leírni...kevés hozzá minden szó!
Most kimegyek a mosdóba, belenézek a tükörbe, és újra a szemébe tekintek! Azokba a gyönyörű szép szemeibe!
2005. 09. 26.
Hátas
Egyszer, még régen volt egy lovam. Szép kanca volt, nagyon szerettem. Első találkozásunkkor ő el volt zárva a karámba. Mellé bújtam, és meséltem neki. Semmi érdekesről, csak úgy meséltem. Láttam, éreztem, megnyugtatja. Ő cserébe hozzám simult, viszonozta szeretetemet. Jó érzés volt.
Amikor már jó ideje ismertük egymást, megengedte, hogy ráüljek. Csodálatos érzés volt a fehér szőrén megülni a hátast. Sokat lovagoltunk együtt. Mindkettőnknek jól esett. Mégis néha ledobott magáról. Azt hittem először bennem van a baj. Sokat rágódtam ezen, mégsem jöttem rá mi lehet a gond.
Persze, persze, néha elmaradt a szőrének fényesítése, a patájának ápolása, de én sem értem rá mindig. Sokáig szenvedtem emiatt, és láttam rajta, hogy ő is szenved. Változtatni kellett, mert mi magunk is megváltoztunk. Kiscsikóból érett kanca lett.
Odabújtam egyik este hozzá, csókot leheltem az arcára, megsimogattam a sörényét, és elbúcsúztam tőle. Lehetetlen őt elfelejteni, de nem is akarom. Nagyon szép, hosszú éveken keresztül szerettük egymást, mégis jobb most.
Hívogatott egy hely nagyon. Nem akartam a tisztásra menni, mégis rávettem magam. Jól tettem. Kint vártam a szabadban, és lassan előbújt a bokrok közül. Csodálatos teremtmény volt. Sosem láttam még ilyet, csak mesékből hallottam róla.
Gyönyörűen szép lábai erősek voltak. Fényes, fehér szőre volt, csillogó sörénnyel. Szeméből szeretet áradt. Feje tetején egy szarv magasodott az égnek.
A csodálat megdermesztett. Mozdulni sem bírtam. Féltem. Megmagyarázhatatlan félelem volt ez. Talán az tartott vissza a közeledéstől, hogy ilyen tüneményt még nem láttam. Amikor felém indult, lábam remegni kezdett. Ő hozzám ért, fejét mellemhez simította, és éreztem a szeretetet. Újra, olyan volt, mint régen, csak sokkal hevesebb.
Felemelte e fejét, és rám nézett. A vágyat láttam benne, ami bennem is felébredt. Közel volt hozzám, mégsem érinthettem. Egy megmagyarázhatatlan erő visszatartott. Miért? Miért nem érintettem meg? Miért nem éreztettem vele szeretetemet? Nagyon egyszerű.
Ha akkor megteszem, hol maradna a sóvárgás? Az oly keserű, ám mégis édes sóvárgás. Hogy ezek ellentétek? Á dehogy! Ezek egymásból fakadnak! Nincs keserűség édes szeretet nélkül. És nincs édes élet keserű vágyakozás nélkül.
Várok hát.
Sóvárgok.
Kesergek.
S egyszer majd megízlelhetem az édességet.
Egy unikornis csodálata
2005.10.07.
Ooodrának a Végzet asszonyának
Kapcsolatfelvétel: sirchaos@citromail.hu |